Genki Birodalma
"Ha nem lennék ilyen hülye, tök normális lennék."
2007. április 8., vasárnap
Vicces, ahogy az évek folyamán fejlődik egy-egy ünnep. Most már nincs Húsvét! Át is kell gyorsan írni minden naptárat. Ez az ünnep ugyanis, mint tudjuk, egyet jelent… na? Mivel is?
Naná, hogy a nyúllal. A Húsvét lényege a NYÚL! Aki beoson a 8. emeleti panellakásodba, és odasz*rik egy rollert a gyerekszoba közepére. Persze ezt véghezvinni egy művészet, tehát tiszteljük érte tapsifüles barátunkat. Ő az ünnep sztárja!
Ez csak onnan jutott eszembe, hogy ma reggel a csodálatos „wiwi” (ahogy édesapám mondja), fantasztikus üzenőfalán rögtön az első kettő iromány a szokásosnak mondható maszlagok helyett, egy endorfin-túltengésben szenvedő hosszúfülű ugribugrit kívánt a jó népnek. Igen, Boldog Nyuszit Mindenkinek!
Persze én is szeretem a trendi dolgokat, így kívánok mindenkinek egy cuki, tágpupillájú nyulambulamot a szobája közepére, akit kedvére simizhet. Mit egyet? Rögtön egy tucatot! Másfél napig lehet őket simogatni, aztán fölkötöd a kis édeseket a lábuknál fogva a fára (miután agyoncsapódott a lelkem), és egy nyúzókés segítségével lerántod róla a bundácskáját, mint a pizsamát. Aztán a kisebb utómunkálatok következnek, majd mehet is a nyársra. Jó kis hétfő esti vacsora a családnak. Higgyétek el, a nyuszi akkor a legboldogabb, ha te boldogan rágcsálod a kis combocskáját.
Persze ez elég naturalista megközelítése a dolognak, de hát ez a valóság. Nagyapámnak rengeteg nyula volt anno, szóval ő sok nyúlpizsit rántott le. Jó is az a nyúlhús. Szeressük!
Boldog Nyuszit Mindenkinek!
2007. március 25., vasárnap
Vannak olyan dolgok a világon, melyeket az ember csak bizonyos agyi állapotban érthet meg. Nos, nekem sikerült véletlenül generálnom egy ilyet. Mint már egyszer említettem a keddi napom végén van két adatbázis-kezelés elméleti órám. Amely nagyjából egyenlő az agyhalállal. Volt olyan nap mikor egész délelőtt aludtam, majd frissen bementem erre a két előadásra, és zombiként jöttem ki. Pár hete a második ilyen óra alatt, fölvéstem három betűt a füzetem elejére: OEF
Két héttel később ismét meglátogattam eme előadásokat. Óra elején még éberen észrevettem a feliratot, de már nem emlékeztem, hogy mit jelentenek. Gondoltam, majd egyszer eszembe fog jutni. Csak egy órával később élőholtként fejtettem meg.
OEF = Országomat Egy Fegyverért
…
Ennek a történetnek, amúgy semmi jelentősége, csak nekem meglepő volt.
Magamnak írtam, jó?!
2007. március 24., szombat
Az ember talán a haláltól fél a legjobban. Pedig az emberek meghalnak. Mindegyik. Ahogy tegnap este Kaszás Attila, ahogy március 7.-én Szakácsi Sándor,… , ahogy tavaly nyáron Zenthe Ferenc,… ,ahogy két éve egy 15 éves barátom, ahogy 2002-ben a dédnagymamám,… , ahogy 2001 nyarán Jack Lemon és egy évvel korábban Walter Matthau is.
Nyugodjanak békében!
13 éves voltam, mikor először fölfogtam, hogy azok az emberek is meg fognak halni, akiket ismerek. Sőt! Egyszer én is. Ez kicsit megrázott.
Lassan 20 éves vagyok és már nem tartok a haláltól. Méltóságteljesen meghalni, ez az egyetlen célom ilyen téren. Ezért viszont küzdeni fogok. Ha történne valami velem, és úgy érezném, ez nem az a mód, ahogy én el akarok menni, akkor körömszakadtáig harcolnék az életemért. Ágyban párnák közt? Frászt! Előbb küzdök meg egy kifejlett hím oroszlánnal, mikor már érzem, hogy közel a vég.
Persze ezen még kár agyalni, hiszen megesküdtem, hogy megélem a 100 évet. Már csak poénból is.
2007. március 15., csütörtök
2007. március 12., hétfő
Már nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz március 15.-én. Abban biztos vagyok, hogy béke nem, hiába is reméli azt bárki. Egy-két hete, ha valaki 15.-e utáni programot akar velem egyeztetni, fölhívom rá a figyelmét, hogy fölöslegesen agyal, mert akkor majd kijárási tilalom és háborús helyzet lesz. Nagymamámnak szóltam is, hogy töltse föl a spejzt a legszükségesebbekkel. Bár ő azt mondta, hogy két-három hónapig simán eléldegélne anélkül, hogy kimozdulna a lakásból.
A szomorú az, hogy itt most viccelődök ezekkel, a komoly dolgokkal, de a lelkem mélyén (a perverzebbik részén) kicsit vágyom is arra, hogy történjen valami. Ne legyen túl brutális és hosszú, csak éppen annyira jelentős, hogy kiteljen belőle plusz egy történet az unokáknak.
2007. március 11., vasárnap
Boldog 101. születésnapot Bánhidi László!2007. február 15., csütörtök
HOGY LEHETTEM ILYEN VAK?!
Az eddigi életem hazugság volt. Hogy nem vettem észre, milyen mocsok vagyok?
Nem. Soha többet!
Itt minden drága olvasóm előtt megfogadom:
Soha többet nem megyek BANK-ba!
Soha többet nem itatok le fiatal lányokat. (Sem a saját, sem édesanyám pénzéből.)
Soha többet nem létesítek orális szexet a kocsim hátsó ülésén BANK-os, általam leitatott lányokkal.
SOHA! Isten engem úgy segéljen!
Örök hálám annak a bátor netezőnek, aki felnyitotta a szemem. Most már belátom, hogy tévedtem. Kétszínű voltam és aljas. Sajnálom. Megjavulok, ígérem!
Igen, tapsoljuk meg Genkit, aki a javulás ösvényére lépett.
Mellesleg gratulálok, a kis provokáció sikeres volt.
Még jó, hogy szeretek szarkasztikus lenni, mert az mókás.
Kiegészítés: Életemben nem voltam még BANK-ban, sem egyéb diszkóban, még csak diszkós sem vagyok. Nincsen kocsim, se jogsim, mert minek az? Valamint soha nem pazarolnék pénzt arra, hogy leitassak egy lányt, mert elítélem a bulikon való ilyen célú ismerkedést. Hiába, túl romantikus lélek vagyok.
Remélem meg vagy elégedve kedves fölbujtó, mert ez a bejegyzés csak a te kedvedért jött létre. Létra.
„itt megtalálsz, ha megakarod dumálni!”
2007. február 14., szerda
Sokszor mondom, hogy én már semmin nem lepődök meg, mert láttam már egyet s mást. Ez persze nem igaz, mert az élet (az ember) mindig tud újat mutatni. Az viszont igazán vicces, mikor egy ország botránkozik meg oly dolgokon, melyeken mi már régóta nevetünk. Most például a Fókusz hívta föl a figyelmet a sok baromoid, tizenéves picsára, akik „erotikus” képeket és szövegeket tesznek föl a netre saját magukról, hogy ezzel hívják föl a figyelmet. Mintha ez újdonság lenne. Kedves A Kritikus barátom már nem egyszer írt erről. Szemezgetni pedig lehet a csodálatos privi.hu-n, ha valakit érdekel. A legnagyobb poén azonban az, hogy fölismertem a Fókusz összeállításában (ahol persze a fejeket kitakarták, no de a hangsúly nem is azon van) azt a lányt, akit A Kritikus január 23.-n belinkelt magához. Milyen kicsi a világ.
Igen, kedves szülők, most lehet ámuldozni. Ilyen is van.
Kis, hülye ribancok leányzók.
Nagyjából mindent szeretek, ami japán.
A Queen együttes számait is kedvelem.
Mit kapunk, ha keresztezzük a kettőt?
Kommentáljam? Szerintem állati jó. Hokage-sama.
2007. február 13., kedd
Épp most volt szerencsém látni a Spektrumon a Jamie menzája című ismeretterjesztő műsor 2. részét. Enyhén megdöbbentő volt.
Jamie Oliver nevét gondolom, mindenki ismeri. Nagyvonalakban: Egy brit srác, aki a tévében főzőcskézik. Ebben a műsorában azt a célt tűzte ki, hogy megreformálja az Egyesült Királyságban az iskolai menzákat, hogy csak egészséges ételeket adjanak a gyermekeknek. Ez amúgy egy nagyon okos gondolat. Érdekes volt látni, hogy a kisebb gyerekek hogyan viszonyulnak a zöldségekhez és egyéb egészséges dolgokhoz, de ők végül elfogadták. Nem is ez a poén. A műsor végére mutattak 7-8 12 év körüli iskolás lányt, akik azt skandálták: „Jamie menj haza!”
Ők határozottan tiltakoznak az egészséges étkezés ellen. Készítettek kis Jamie ellenes táblákat is a kis butusok. Nekik a régi megszokott instant kaják, meg hamburgerek kellenek. Ezek tényleg ennyire hülyék, vagy csak nagyon szerepelni akartak a tévében. Szerintem mindkettő.
Mit nem adtam volna, ha általánosban a menzán normális ételeket adnak. Én nem nagyon vagyok válogatós. Egyedül a zöldbabot nem szeretem, de azon kívül szinte minden jöhet. Az újdonságokat is nagyon szívesen fogadom. Persze lehet olyan, hogy valami nem ízlik az embernek, és ezt el is fogadom, mert én is megmondom, ha valami nem finom. De hogy eleve elítélni egy ételt, főleg ha egészséges, ezt hülyeségnek tartom.
Akkor kedves tüntető leányzók, egyétek csak a szart, ha az kell nektek!
2007. február 12., hétfő
Szomorú belegondolni, hogy az emberiség nagyon nagy része úgy él, ahogy én nem szeretnék majd felnőtt koromban. Gondolok itt a középosztályra, mert ami az alatt van az már nem is élet, de legalábbis emberhez méltatlan. Én nem szeretnék másokhoz igazodni. Nekem ne mondják meg, hogy mikor kelljek föl, hogy mikor hova menjek. Ezekről mind én akarok dönteni. Főnöknek kell lenni, ez a nagy büdös helyzet. Persze ez az egész most sarkítás. Sokan erre azt mondanák, hogy tanulni kell. Na, igen. Mert olyan sokra mész az egyetemeddel, meg a diplomáddal. Nézz meg egy középiskolai tanárt. Egyetemet végzett, és egy 8. emeleti lakásban él a feleségével és a két kisfiával. Sarkítok, tudom. Vannak, akiknek szerencséjük van. Mert kell a szerencse, nem elég a tudás.
No, és mi van az elvekkel és a becsülettel? Föláldozza az ember ezeket, ha cserébe olyan életet kaphat, amiről a legtöbben csak álmodnak? Föladjuk önmagunkat a biztos életért? Nagy dilemma, mi? Azt hiszem, ehhez kell az igazi erő, hogy kiállj saját magadért. Jó kis kísértés tudom. De hülye lennék, ha nemet mondanék. Én, aki az élet apró dolgaiban mindig az elveimre hivatkozok, igenis eldobnám mindezt. Gyönge ember lennék, de mindenem meglenne. Az élet nehéz.
Hihetetlen mennyire föl tudja dobni az ember reggelét egy csapat óvodás a buszon, akik éppen az uszodába igyekeznek a kis táskákkal a hátukon, és az óvó néni néha rájuk szól, hogy álljanak rendesen és kapaszkodjanak. Olyan murisak a kicsik. Amíg kicsik! Kívánom, hogy ne legyen belőlük olyan bunkó kamasz, akiket szívesen a földbe döngölnénk!
2007. február 6., kedd
Genki: Négysoros
Kismadár: Száll, Száll.
Fémdarab: Süvít, Süvít.
Kismadár: Zuhan, Zuhan.
A golyó szívet ért.
(2005. Budapest)
Gondoltam megosztom veletek egy régi irodalom óra szellemi végtermékét. Ez most igazán illik a világfájdalmas hangulatomhoz. Az ötlet jelenleg onnan jött, hogy láttam egy friss galambtetemet. Még piroslott a vére, a beleit sem ette még meg a természet. Elvitte szegénykét a kaszás. „A galambnak meg kell halnia”. Ez lesz új filmem címe.
És még a hintalovam is kettétört! Csoda, hogy fáj a világ?
2007. január 30., kedd
Haldoklom…
Fogytán van az életerőm, tehát megkérek mindenkit, aki ért hozzá, küldjön egy kis genkit, amíg még lehet…
Segítsetek…
2007. január 28., vasárnap
Nagyon szép dolog, mikor az embernek elvei vannak. Még szebb, ha azokért ki is áll, és nem csak úgy eltervezi magában, mondván: „Ez most egy elv!”
Tele vagyok hülyébbnél hülyébb elvekkel, erről egy drága hölgy barátom tudna mesélni bőven. A legtöbbjük az emberi érzelmekkel foglalkozik (mármint az elveim), valamint az emberi szokásokkal. A probléma csak ott van, hogy ezeket még soha nem sikerült az életben alkalmazni. Na, nem azért, mert képtelen lettem volna rá, hanem a nagybetűs élet még nem hozott olyan fordulatot számomra. Én nagyon bízom benne, hogy képes lennék kiállni ezekért az elveimért. Most jutott eszembe, hogy egyszer már megtettem. Büszke is voltam magamra. Remélem, ha eljön az idő, újra képes leszek megtenni.
2007. január 25., csütörtök
Behalok!
Jelölést kapott legjobb „női” mellékszereplő kategóriában egy 11 (!) éves leányzó. Ilyen van?
Ő nem más, mint Abigail Breslin. Első filmes szerepében Mel Gibson lányát játszotta a Jelekben. A jelölést a Little Miss Sunshine (Ne kérdezd, mi ez magyarul!) című filmben nyújtott alakításáért kapta. 11 évesen Oscar-díjat nyerni, nem kicsit kemény!
Megáll az ész, és körülnéz!
Én meg itt b*szom a rezet Közép-Európában, holott Hollywoodban lenne a helyem.
Ismét irigykedem! Mint mindig mikor egy gyereket látok nagy mozifilm főszerepében, bár ez most más tészta.
Hiába a gyermeki álmok, ha rossz kontinensen születtél.
„Elégedjek meg a káröröm mámoros érzésével, vagy tapossak egyet a földön fekvőbe?”
(idézet önmagamtól)
Tudtam, hogy ez a nap még tartogat meglepetéseket, és nem lehet fájdalmas vége. Pontosabban valakinek szenvednie kell, de az nem én leszek. Imádok gonosznak lenni. Az a vicces, hogy a bosszú tényleg édes, még ha az élet is intézte el helyettem. Isten nem ver bottal, mondják, és milyen igazuk van! Csupán két évet kellett várni, még szerencse, hogy rohadt türelmes ember vagyok!
Végezetül, hogy egy barátomat idézzem: „MUHAHAHA!!!”
…
Néha félek magamtól… na jó nem. =)
Ilyen egy rohadék szar napot régen éltem meg. Kérek mindenkit, törekedjen arra, hogy kellemes pillanatokat szerezzen nekem. Dicsérjetek meg sokszor, az növeli az egómat, meg a kedvemet, mert jelenleg mínuszban vagyok.
Amúgy nem elég, hogy az élet keresztbe tesz nekem, még a köcsög emberek is útban vannak. Oké, nincs reggel melegvíz, föl kell kelnem mikor az óra megcsörren, suliba kell mennem, fáj a fejem, délután vizsgáznom kell, fáj egész nap a fejem, JÓ! Volt már ilyen, de hogy a hazafelé vezető úton sem lehet nyugtom, ez már vicc.
Hej, de utálom a tömegközlekedést. Ez egyenes következménye, a „Hej, de utálom az embereket!” kijelentésből. Semmi probléma nem lenne, ha csak egyedül lennék a buszon. Mondjuk az már nem tömegközlekedés, de leszarom, mert úgy jobb lenne, ugyanis az emberek nagy része tapló. Gyermektől az idősig. Elsőt a szülőnek kéne elvernie, másikat meg a Halálnak. (Tisztelet a kivételnek, persze.) Először egy nálam két fejjel kisebb pöcs lökdösött odébb, míg a helyemre került, engem olyan helyzetbe taszítva, ahol majdnem pofára estem, mikor a táskámból vettem elő a bérletemet az ellenőr bácsinak. Nem vagyok ideges.
Átszállás után elhelyezkedem úgy, hogy ne zavarjak senkit a leszállásban. Jön a teste, hetven és a halál közötti paraszt, és az is kifúr a helyemről. Utána félpercenként kellett jobbra-balra szambáznom, hogy mások le tudjanak szállni. Többen nekem is jöttek, de egy hang nem jönne ki a szájukon. Üde foltként egy néni szépen megköszönte, hogy odébbállok az ajtóból, és utat engedek neki. 10 pont érte, de még így is nagyon mélyen, mínuszban vagyunk. Végül két megállóval hamarabb el is távolítottam magam a járműről, és inkább gyalogoltam haza. Szabadon, egyedül, embermentesen. Kiborulni csak itthon sikerült, de ezt már meg sem említem. Bezzeg, ha a buszon szóvá teszem bárkinek a bunkóságát, akkor még én leszek a „feketekabátos kötekedős fiatal”. Hát, basszák meg! Említettem már, hogy nem szeretem az embereket. Előbb leélném az életemet tarajos sülök társaságában.
2007. január 24., szerda
Ha sok időt töltesz karizmatikus emberekkel, akaratlanul is hasonlítani kezdesz hozzájuk. Mondhatnám, hogy én is így lettem ilyen pszichopata, de ez hazugság lenne, hiszen én direkt léptem elődjeim – már barátaim– útjára.
Ma a régi sulimban volt egy kellemes beszélgetésem Diktátorunk asszonyával, akinél meglepődve vettem észre a változás jeleit. Kezd úgy beszélni, olyan szavakat használni, mint jó ura. Amikor említettem neki, kissé elszörnyülködött. Megértem. Vajon minden normális kapcsolatban, ahol lássuk be, sok időt tölt együtt a két ember, megtörténik ez a hasonulás a másikra akár az egyik, akár mindkét irányba? Elgondolkodtató.
A silány hétköznapokba muszáj valami különlegeset csempészni, különben megszűnök létezni ezen az értelmi síkon. Magyarul megbolondulok. Ma például többeket sikerült meglepni féloldalasan a szemembe zselézett, gondos munkával elkészített frizurakölteménnyel. Azt mondják az okosok, hogy ez emós. Az este folyamán rengeteg információt sikerült összeszemezgetnem erről a „fajról”, de még mindig képtelen vagyok átérezni ezt a művilágfájdalom jelenséget. Higgyétek el, én próbálkoztam, de akaratlanul is jól érzetem magam. Lássuk be ez nem az én világom. Akinek ez kell, csinálja. Azonban annyi eredménye volt egy estés emóságomnak, hogy A Kritikus barátnőjét sikerült fölingerelnem vele.
Apropó A Kritikus! Megtörtént történet történését regélem ez a következő sorokban. Nem azért mert vicces, csak mert muszáj.
Ezt írta drága blogger barátom 2007. január 23.-án 10 órakor.
Fél nappal később (22 óra után) a következő szavak hagyták el ajkait a pultnál:
„Még egy ilyen LESZ!”
Sört iszik, aztán nem azt prédikál, mi? Szerencséjére gyorsan észbe kapott, javította magát, majd mikor látta gúnyos tekintetemet, azzal próbált mentegetőzni, hogy akaratlanul is átveszi a barmok szokását. Ki hisz neki ezek után?
Amúgy vágjátok azt a poént, mikor három blogger egyszerre áll meg pisálni, majd
Bemutatkozás
ezt a szöveget helyettesítsd be a bemutatkozásoddal!- Lovas
- Genki Corp
- Művelődj "Paraszt"!
